Most írom meg ezt a bejegyzést, pedig későbbre terveztem… de elfelejteném, ismerem magam. ;)

 

Pénteken reggel felhívott T… aztán ott várt a házunk előtt. Nagy mosollyal. Jól indult a napom,…bármit kérdezett a válaszom „nem” volt, és ez őt sértette. Megígértem neki hát, hogy nem mondok neki többet nemet. És ezzel húzott engem, egész úton…próbára tette, hogy komolyan gondoltam-e. Suliban, még órák előtt hozzám bujt, fogta a kezem, és olyan megjegyzéseket tett,amit csak mi ketten értettunk…annyira boldog voltam… A nap folyamán beszélgettünk, mint két barát…semmi több… D.u. C. ebédre ment, mi pedig ketten maradtunk. Szemben ültem vele egy padon, és beszélgettünk. Fogta a kezem, és simogatott,… mélyen a szemembe nézett. Fogalmam sincs mi történt velem, de ismét voltam olyan naiv, hogy beleestem a csapdájába. Olyan jó most így…- suttogtam, …ő pedig előreborult, és a vállamra hajtotta a fejét, simogatott csendben tovább. Többen sétáltak el mellettünk, és tátott szájjal nézték… úgy tudták jól megvan a barátnőjével. Éreztem ahogy a keze a nyakamra csúszik, majd az arcomat kezdte cirógatni. Lassan, érzékien. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beletúrtam a hosszú hajába, és én is a nyakát kényeztettem. Valamit nyögött, de nem értettem… felemelte a fejét, és látta rajtam, hogy nem értem. –Fogalmad sincs,h milyen baszottul jó amit csinálsz –mondta, s tudtam, hogy igazat beszél. Benyúltam a pólója alá, és így folytattam, csillogott a szeme ahogy rám nézett. Mosolygott, majd visszaborult a vállamra. Megjelent mögötte C. és minket bámult, odaállt mögé, és végigkarmolta a hátát… érzéketlenül. Ne csináld… - szóltam halkan, míg T. hálás pillantást vetett rám, és hanyatt feküdt. Miért?! Az én pasim!- vágott vissza C. és lovaglópózban ráült.. Fogtam a táskám és elmentem. Nem bírtam megszólalni… nem is beszéltek, mindketten a szakítást fontolgatták… Még rám szóltak a távozásom előtt: -Hová mész? –Röpire indultunk-válaszoltam, és szó nélkül elmentem. Röpiztem, ők ültek, és néztek, majd C. T. ölébe feküdt,és susogtak… mint az álompár. Pár barátunkkal indultunk haza, akik az állomásra tartottak, mi T.-vel pedig elkísértük őket, bár egymásra se néztünk. Én egy másik megállónal álltam meg, ő pedig elkísérte, a kis barátnőjét. Nem vártam meg. Hazamentem. Egyedül. Annak ellenére, hogy szomszédok vagyunk. Éjjel írtam neki egy SMSt: „Bocsi. Bunkó voltam, tudom…” úgy válaszolt, mintha ő lenne a szentlélek, és én lettem volna a hibás… „mindenkivel megesik. Szép álmokat álmóci prüntyőkém :)” Holnap megint együtt megyünk suliba… egész nap ott leszek mellette… de nem fog hozzám szólni… bár… kiszámíthatatlan. Attól függ, hogy milyen kedve lesz…