Ha most kérdeznél meg, hogy mi a legszebb nyári élményem (bár még nincs vége a nyárnak), tudnék rá válaszolni...
És vajon Te? Ugyanarra gondolnánk-e?

Nem hiszem. Sőt, TUDOM, hogy nem. Számodra ez nem jelentett semmit, én pedig csak őrlődtem ettől a se vele-se nélküled dologtól. Végül nem maradt belőlem semmi. Mert elmentél, mert elhagytál, mert egyedül maradtam. Nélküled. Nélküled senki, és semmi vagyok. Mert neked más kellett, neked kellettek a kalandok,... talán én is csak egy kaland voltam és nem jelentettem neked semmit. Csak egy voltam a sok közül. Felelősségre sem vagy vonható, mert nekem soha, semmit nem igértél.

Ja, bocsánat, mégis. Azt, hogy mindig velem leszel és sohasoha nem engedsz el. Most azt érzem, hogy legszivesebben felnégyelnélek, vagy bármi olyat tennék veled, ami miatt átérezhetnéd, hogy milyen fájdalmat élek most át...miattad. De igazából, ha bántanálak utána magamat is bántanám sokszor, százszor durvábban. Mert fontos vagy nekem. Mert úgy érzem, hogy ÉSZ NÉLKÜL, határtalanul, iszonyatosan, felfoghatatlanul, halálosan szerettelek. Most derül csak ki igazán, hogy ezeket nem „csak úgy“ mondtam. Bár ugy lenne... akkor most minden sokkal könnyebb volna...