… az e-mail-emet ellenőriztem, mikor épp egy olvasatlant vettem észre. Egy exnek sem mondható volt barátom irt. Egy csodálatos nyarat töltöttünk együtt, aztán több mint 2 éve (szeptemberben lesz 3) elment. Prágába költöztek. Otthagyott mindent, kisétált mindenből, ami vele kapcsolatos, ezzel együtt az életemből is. Neten még mindig tartjuk a kapcsolatot, de már csak épphogy. Füvezik, heroinozik… megváltozott. De szeret. És ezt tudtomra adja minden egyes alkalommal, mikor meglátogat… szóval most épp irt egy mailt, annak ellenére, hogy már hónapok óta nem is nagyon „dumálunk”. Crynak szolit, ahogy régen,… és ahogy csak a legközelebbi barátaim… meglepődtem, mikor megláttam, de valahogy mégis könnyek ültek a szememben, miután elolvastam… Azt hiszem, ezt most másolom is:

„Tegnap reszkető végtagokkal sétáltam… s közben emlékeztem. Rád, Cry. Tudom, megváltoztam, és már sosem leszek olyan, mint azelőtt, de az érzelmeim mit sem változtak. Hiányzol, és fáj, hogy reménytelen ez a szerelem. Időközben rágyújtottam, és bámultam a kezemben égő csikket, majd mikor az egész szál elégett csak egyszerűen a földre hajítottam. Úgy érzem mi is így löktük el magunktól a másikat, Picim, mert felelőtlenek voltunk. Akkor még egyikünk sem gondolt arra, hogy ez ennyire fájhat majd, de most meg is tapasztalhattuk. Tudom, barátnőm volt… tudom, hogy füvet szívok, és tudom, hogy hernyózok, de Veled Cry, minden más lenne… csak ültem a padon a távolba révedve, de a szemeim előtt már rég nem a lehangoló táj lebegett. Téged láttalak. Ahogy integetsz mikor megpillantasz és közben csillogó szemekkel mosolyogsz, amikor aranyosan a nyakamba csimpaszkodva ölelsz meg és közlöd, hogy megváltoztam, de te így is szeretsz, mikor az ölembe húzlak, a kezedet fogva, de te kérdő pillantást vetsz rám,majd egy nagy mosollyal rámcsücsülsz. Ezek az emlékképek számomra mindennél többet jelentenek, Kicsim. Idegesen a zsebembe nyúltam és csak egy tűt tapintottam ki, mellette pár szem tablettával. Az agyam gyorsan forgott és egyszerre nyeltem le kettőt az én szememben gyógyszernek hitt méregből… egyszer úgyis ez lesz a vesztem, tudom, hiszen annyiszor mondtad már, de mégis, mintha máris ott állnál előttem, szinte tapintani tudtalak, Picim. Bolond mosoly ült ki az arcomra, de már nem érdekelt, hogy ki mit gondolt, ki mit hitt rólam, csak Téged láttalak, csak érted éltem abban a percben… másnap egy ismeretlen helyen ébredtem, a fejem sajgott, reszkettem a halálfélelemtől és csak homályos emlékképek rémlettek a múlt éjszakából. Fájdalom… fájdalom… csak fájdalmat éreztem, de ismét Rád gondoltam, Pici Cry, és elhatároztam, hogy SOHA többé nem teszek ilyet, nincs több LSD, fű, sem heroin… csak magamat álltattam akkor is, most is. Abban mégis teljesen biztos vagyok, hogy csak Te kellesz. Csak Te, senki más. Ezt Te is jól tudod… remélem legalábbis. Szeretlek."